Oiolosselôte - Genesis 24

Huszonnegyedik fejezet

Izsák elveszi Rebekát

"Ábrahám, pedig vén élemedett ember vala, és az Úr mindenben megáldotta vala Ábrahámot."

(1Móz 24: 1)

Ábrahám a sok baj ellenére, ami őt éret az életben, igen hosszú életet ért meg. Még most sem ért a végére, hogy megpróbáltatásai véget érjenek. Újabb próba várja. Fiának, Izsáknak feleséget kell találnia. Bölcsessége és igen kifinomult diplomáciai készsége most sem hagyja cserben. Sőt, most veszi csak igazán hasznát e kimagaslóan jó tulajdonságainak. Minden próbával egyre közelebb kerül Istenhez. Egyre több és több oldalról derül ki, hogy határozottan eldöntötte: Istent kívánja szolgálni mindörökké. Nézzük tehát: hogyan bontakozik ki itt, ebben a történetben a fent említett kiváló tulajdonsága révén határozott elkötelezettsége.

"Monda azért Ábrahám az ő háza öregebb szolgájának, a ki őnéki mindenében gazda vala: Tedd a kezed tomporom alá! Hogy megeskesselek téged az Úrra, a mennynek Istenére, és a földnek Istenére, hogy nem vészesz feleséget az én fiamnak a Kananeusok leányai közűl, a kik között lakom."

(1Móz 24: 2, 3)

Ha a Teremtő azt ígérte neki, hogy neki adja azt a földet, ahol lakik, akkor ez csak úgy lehetséges, ha a leendő vérvonalat tisztán tartja. Épp Kánaán az, akit az Úr büntetéssel sújtott. Így nyilván a tőle származó nép nem alkalmas arra sem, hogy akár csak asszonyt is vegyen belőle a tiszta vérvonal férfi tagjai számára. Az ígéret a sémitákat – ezen belül is Ábrahám családját és leszármazottait illeti. Így kánaánita feleséget semmiképpen sem adhat fiához. Ábrahám tisztában van vele, hogy már öreg; s így nem biztos, hogy megéri fia esküvőjét. Ezért határozott lépésre szánja el magát. A fia, Izsák szófogadó fiú. Az atyai szó számára olyan, mintha maga az Isten mondaná. A család legöregebb szolgája viszont egy igen nagy tekintélynek örvendő ember. Értelmes, bölcs öregember, és hűséges szolga. Az atya távollétében e szolga szava olyan, hogy majdnem fölér Ábrahám szavával, s Izsák így is tekint rá. Ugyanígy tekintene Izsák az öreg szolga szavára a párválasztás alkalmával is. A szolga viszont nem önnön gondolatait szolgálja, hanem Ábrahámot. Így nem meglepő, hogy Ábrahám e tekintetben esküre kötelezi őt, miszerint Izsáknak nem ad olyan tanácsot, hogy kánaánita lányt vegyen feleségül; s minden erejével meg is gátolja annak ilyen irányú szándékát. Az ígéret vérvonala nem szennyeződhet, hisz rajta, Ábrahámon keresztül még sokaknak áldáshoz kell jutni, és vissza kell térnie Istenhez.

"Hanem elmégysz az én hazámba, és az én rokonságim közé és onnan vészesz feleséget az én fiamnak Izsáknak."

(1Móz 24: 4)

Lám, megvan Ábrahám szemében a megoldás. Csak úgy teljesítheti Istennek tett fogadalmát, (vagyis, hogy Őt szolgálja), hogy a családját is ebbe az irányba tereli. Veszélyes helyzetben kell döntenie. Az ő családjából kell a fiának feleséget találni, de túl közeli rokon sem lehet: hisz ez vérfertőzéshez, vagy meddőséghez vezethet. Mégis vállalja a kockázatot; Teremtőjére bízza ezirányú tervének sikerét. Ráadásul annak is fennáll a veszélye, hogy így látatlanban nem biztos, hogy megfelelő társat találhat neki. Küldje el a fiút? Nem, őt annál jobban félti. És nem is járt még azon a számára idegen földön. Nem ismer ott senkit. A szolga viszont ismerős arra, és elég bölcs is, hogy elvégezze a feladatát. A szolga is hangot ad aggodalmának a következő módon.

"Monda, pedig őnéki a szolga: Hátha az a leányzó nem akar velem eljőni e földre, ugyan vissza vigyem-é a te fiadat arra a földre, a honnan kijöttél vala?"

(1Móz 24: 5)

Jóllehet, a szolga bölcsességének és hűségének köszönhetően megértette ura akaratát; mégis látnivaló, hogy teljesen nem látja át. Nem is láthatja, hisz az ígéret a gazdájának szól: az ő szívét és lelkét járja át annak hatása, felelőssége. A fiú viszont nem mehet oda, ahonnan ő, Ábrahám elindult. Ez természetesen jelképesen értendő. Abba a világba ő már nem térhet vissza, azokat az állapotokat ő már nem láthatja. Ő már egy új világ küszöbén áll. Innen csak előre mehet tovább: visszafelé nem!

Ábrahám bölcsességében ismét Teremtőjére apellál.

"Felele néki Ábrahám: Vigyázz, az én fiamat oda vissza ne vidd. Az Úr az égnek Istene, ki engemet kihozott az én atyámnak házából, és az én rokonságimnak földéről, a ki szólt nékem, és megesküdött nékem mondván: A te magodnak adom ezt a földet; elbocsátja az ő Angyalát te előtted, hogy onnan végy az én fiamnak feleséget."

(1Móz 24: 6, 7)

Micsoda hit! A hit bölcsességgel párosítva csodákra képes. Valójában tehát nem kockáztat, mint korábban gondoltuk. A szilárd hit lehetővé teszi számára, hogy tudja: ha az ő Istene feleséget kíván adni a fiának, akkor azt meg is teszi. Ha Ábrahám a szolgáját küldi el az ügy lebonyolítására; akkor Ő is el fogja küldeni a saját Szolgáját, hogy segítse őt. Ebben Ábrahám teljesen biztos. Ezt nevezzük rendíthetetlen, és pontos ismereten alapuló hitnek. Ez szükséges ahhoz, hogy egyénenként megforduljunk süllyedő utunkon, s elinduljunk vissza: Istenhez.

"Hogyha pedig nem akar a leányzó teveled eljőni, ment lészesz az én esketésem alól; csakhogy az én fiamat oda vissza ne vidd."

(1Móz 24: 8)

Ábrahám a szolgájára nem vet elviselhetetlen terhet, elhordozhatatlan felelősséget. Nem követel tőle olyat, amelynek véghezvitele külső emberi tényezőtől is függ. Csupán azt tegye meg, amit ő ez ügyben megtehet. A többit Istenre bízzák. Illetve azon túl nem kell további felelősséget vállalnia, mint amit ő maga megtehet.
Milyen csodálatos intézkedés ez! Mivel Ábrahám az Istenhez visszavezető úton jár földi életében: tettei egybe tükrözik Teremtője gondolkodásmódját is. Az Isten csak annyi terhet, felelősséget, szenvedést helyez a vállunkra, amennyit képesek vagyunk elhordozni. Ezt a gondolatot jóval később majd Pál apostol fogalmazza meg igen érthetően. Nem kísért benneteket az Isten azon fölül, amit elhordozni képesek vagytok. De ennek, és a többi ó-szövetségi gondolatnak a szellemi szintű emelését majd a Héber Iratok tárgyalásánál ecseteljük tovább.

"Veté azért a szolga az ő kezét az ő urának Ábrahámnak tompora alá, és megesküvék néki e dolog felől."

(1Móz 24: 9)

Érdekes szokással találkozunk itt e történetben. Az esketésnek egy rég elfelejtett módja tűnik itt elő az idők homályából. Ma, ha megesketünk valakit: akkor felemeli az eskütevő a kezét, és kijelenti, hogy mire esküszik. A bíróság a törvénykönyvre, vagy a Bibliára esketi fel a meghallgatandó tanút – így biztosítva büntethetőségét az esetben, ha hazudna. A katonával a fegyverét fogatják meg, felesküszik hazája védelmére, a pap az Istenre esküszik, s felé tárja kezét. Ábrahám viszont úgy esketi meg szolgáját, hogy annak kezét saját tompora alá vetteti; vagyis a nemzőszervét fogatja meg vele. E módszer eredetét nem ismerem; de nyilván arról van szó, hogy szolgálati hovatartozását fejezi ki így, vagyis a családban a szolga elsősorban Ábrahámot, illetve az ő közvetlen leszármazottait szolgálja - nyilván saját leszármazottaival együtt. Ezzel elkerüli, hogy családján belül a szolgát bárki is jogosan felhasználja egy esetleges belső rendbontásra, a pátriárka elleni bármilyen szembeszegülés elősegítésére. Láthatjuk, hogy egy tökéletes hierarchiai rendben mindenki a saját teokratikus elöljárójára esküszik. Ábrahám Jehovára; szolgája viszont Ábrahámra, és egyenes ágú vérvonalára.

"És vőn a szolga tíz tevét az ő urának tevéi közűl, és elindula; (mert az urának minden gazdagsága az ő kezében vala). Felkele tehát és elméne Mésopotámiába, a Nákhor városába."
(1Móz 24: 10)

Ritka az ilyen bizalom gazda és szolga között. Bár e történet idejében még ez elég gyakran előfordulhatott. Ma már szinte elképzelhetetlen.
A szolga jól ismeri az utat, s jól ismeri a lánykérés módját is, amely gazdája családjában dívik. A tíz teve természetesen nem saját úti ellátását hordozza, hanem ajándékot is visz magával, méghozzá igen bőkezűen. Sőt egyéb szolgák is vele utaznak, hisz az út ez idő tájt nem valami biztonságos. Mindenesetre biztonságosan elérik Nákhort.

"És megpihenteté a tevéket a városon kivűl egy kútfőnél, este felé, mikor a leányok vizet meríteni járnak."

(1Móz 24: 11)

Estefelé érnek e város határához. Fáradtak, szomjasak, és persze a tevék is innának. Végül is egy kisebb sivatagon keltek át. Viszont ez az az idő, amikor a környék birkanyájai az itatóhelyhez térnek, s a barompásztorok megitatják nyájaikat. Másfelől, mivel ilyenkor a kút fedőkövét leemelik, a város leányai is kijöhetnek háztartásuk vízszükségletét fedezni. Tudnivaló, hogy a városban – mint az akkori városokban – nincs víz; a település határában ásott kutakból tudnak csak vízhez jutni. Ezt általában ilyenkor, estefelé teszik meg. Napközben a kutakat nehéz kövek fedik, melyeket csak több ember együttes erőfeszítése tud eltávolítani. Az utolsók éjszakára újra betakarják. Így biztosítják annak tisztaságát. Erre az alkalomra érkezik meg Ábrahám szolgája.

"És monda: Uram! Én uramnak Ábrahámnak Istene, hozd elém még ma, és légy kegyelmes az én uram Ábrahám iránt. Ímé én a víz forrása mellé állok és e város lakosainak leányai kijőnek vizet meríteni. Legyen azért, hogy a mely leánynak ezt mondom: Hajtsd meg a te vedredet, hogy igyam, és az azt mondándja: igyál, sőt a te tevéidet is megitatom: hogy azt rendelted légyen a te szolgádnak Izsáknak, és erről ismerjem meg, hogy irgalmasságot cselekedtél az én urammal."

(1Móz 24: 12-14)

A dolog talán sürgető alkunak tűnik a szemünkben, de nem az. Ez a feltétlen bizalom jele: a szolga bizalma gazdájában, és annak Istenében. Szeretné maga is tisztázni a helyzetet, és a saját gondolatait is próbára akarja tenni – természetesen ura javára. Hogyan is válasszon ura fiának párt? Érdeklődjön, kérdezősködjön? Gazdájának hírére – figyelembe véve annak gazdagságát – talán sok léhűtő lány jelentkezne arának. De Izsák egy szorgalmas, jólelkű, szerető kedvességű ember, amellett, hogy igen gazdag. A szolga is nagyon szereti. Arra vágyik hát, hogy az ara, akit kiválaszt neki: hasonló jó tulajdonságokkal legyen megáldva. Gazdája Istenének mondott imájában tehát ez a kérés fogalmazódik meg. A lány, akit Izsáknak visz: legyen hozzá méltó, szorgalmas, bájos, bátor és szeretetre méltó. S ha van ilyen, akkor ne kelljen annak keresésére napokat fordítania. Hadd tegye boldoggá vele mihamarább ura fiát. Tehát egy csodálatos imát hallhatunk lelki füleinkkel; nem is marad el a hatása.

"És lőn, minekelőtte elvégezte volna a beszédet, ímé jő vala Rebeka, Bethuélnek leánya, a ki Milkhának, az Ábrahám testvérének Nákhor feleségének vala fia, és pedig vedrével a vállán. A leányzó, pedig felette szép ábrázatú vala; szűz, és férfi még nem ismeré őt, és aláméne a forrásra, és megtölté vedrét, és feljöve."

(1Móz 24: 15, 16)

Megérkezik tehát a leány, akit valószínűleg a Teremtő szánt Izsáknak. Lusta lány nem jön ki ilyen messzire vízért. Tehát nyilván szorgalmas, de erről később még inkább meggyőződhetünk. Kinézetről látszik, hogy sémita lány, fiatal, szép; sőt az öltözködéséből még abban az időben az is egyértelműen látszik, hogy még szűz, sőt még el sincs jegyezve. Tehát valószínű, hogy ideális ara lehet.

"Akkor a szolga eleibe futamodék és monda: Kérlek, adj innom nékem egy kevés vizet a te vedredből. Az, pedig monda: Igyál uram! És sietve leereszté a vedret az ő kezére, és inni ada néki. És minekutána eleget adott néki innia, monda: A te tevéidnek is merítek, míg eleget nem isznak. És sietett és kiüríté vedrét a válúba és ismét elfuta a forrásra meríteni, és meríte mind az ő tevéinek."

(1Móz 24: 17- 20)

Valóban csodálatos lány. A fent említett tulajdonságai most még inkább kidomborodnak; sőt még jószívűsége is érvényre jut. Bár ilyen asszonya lenne minden jóravaló férfiembernek! Nem kallódnának így el az emberek. De szerencsére meg is lesz ezért a jutalma.

"Az ember, pedig álmélkodva néz vala reá, és veszteg hallgat vala, tudni akarván: vajjon szerencséssé teszi-é az Úr az ő útját, vagy nem."

(1Móz 24: 21)

Ábrahám öreg szolgája részben el is ámul a látottakon: hisz még az ő idejében sem mindennapos az ilyen szolgálatkészség, főleg nem egy ilyen gyönyörű, fiatal lány részéről. Ez már szinte mesébe illő. De végül is az ilyen ámulatba ejtő történetekből születtek a gyönyörű, ősi mesék. Másfelől viszont feszült várakozással is teli: hisz kíváncsi arra, hogy valóban ez lesz-e a választott ara. Bárcsak ő lenne az! De meg is tudjuk nemsokára.

"És lőn, mikor a tevék már eleget ittak, elévőn az ember egy aranyfüggőt, a melynek súlya fél siklus, és két karpereczet, a melynek súlya tíz arany. És monda: Kinek a leánya vagy te? Kérlek, mondd meg nékem: van-é a te atyádnak házában hálásra való helyünk?"

(1Móz 24: 22, 23)

Itt a szolga összeköti a küldetését pillanatnyi szükségletével. Megszólítja a lányt, hogy még többet tudjon meg róla. Az elővett ajándékok a helyzethez mérten helyénvalók, s egyben bátorítják is a lányt, hogy szóba álljék vele. A lányt a kedvessége ezúttal sem hagyja cserben.

"Az, pedig felele néki: Bethuél leánya vagyok a Milkha fiáé, a kit ő Nákhornak szűlt. Azt is mondá: Szalma is, abrak is bőven van minálunk, és hálásra való hely is van."

(1Móz 24: 24, 25)

Mindkét próbán jól vizsgázott. A leány is szelíd, és kedves teremtés; illetve az út fáradalmait is van módja enyhíteni e helyen. Kiderül mindez ezen beszélgetés útján. Sőt arra is fény derül, hogy a lány Ábrahámnak közeli rokona – unokahúga –, de elég távoli ahhoz, hogy fiának, Izsáknak felesége lehessen. Mindezen eredményektől a szolga igen boldog; s pontosan tudja azt is, hogy mindez együtt nem lehet a véletlen műve.

"Meghajtá azért magát az ember, és imádá az Urat. És monda: Áldott az Úr az én uramnak Ábrahámnak Istene, ki nem vonta meg az ő irgalmasságát és hűségét az én uramtól. Az Úr vezérlett engem ez útamban az én uram atyjafiainak házához."

(1Móz 24: 26, 27)

Látjuk, hogy a szolga hűségében mennyire kifejezésre jut az a gondolat, hogy ő nagyon szereti a gazdáját. Ma ezzel a gondolatmenettel már nem találkozunk. Ízig-vérig hű szolga. Nem a saját kényelmével, előrejutásával van elfoglalva, hanem a háláját a gazdája, és annak Istene előtt rója le. Ő az Isten úgy szolgálja, hogy annak alattvalójához, vagyis saját gazdájához mindvégig hű marad.

"Elfuta azonközben a leányzó, és elbeszélé az ő anyja házában, amint ezek történtek."

(1Móz 24: 28)

A lány éppen úgy viselkedik, ahogy ilyenkor illik. Nem vezeti az idegent a házba, hisz ehhez nincs joga. Igen illemtudó. Ezért hazaigyekszik beszámolni a történtekről, s így várja az atyai parancsot, további teendőit illetően. Ráadásul először is az anyjához megy, ahogy a kor szellemében illik. Majd a megfelelő hierarchiai láncon keresztül juttatja el a hírt atyjához.

"Vala pedig Rebekának egy bátyja, kinek neve Lábán vala. És kifutamodék Lábán ahhoz az emberhez, a forráshoz. Mert mikor látta a függőt, és a pereczeket az ő húgának karjain, és hallotta húgának Rebekának beszédét, a ki ezt mondja vala: Így szóla nékem az a férfiú; akkor méne ki a férfiúhoz; és ímé ez ott áll vala a tevék mellett a forrásnál."

(1Móz 24: 29, 30)

A szó még az atyai fülhöz sem jut el, csupán a bátyjáig; amikor ő erre rögtön reagál. Még szinte gyermek kishúgát tekintve kettős érzések marcangolják. Egyrészt: ki vehette a bátorságot, hogy szűz kishúgával szóba elegyedjék; és vajon hitvány szándékkal-e, szándéka megvalósításában, vajon meddig merészkedett? Másfelől viszont kíváncsi arra a gazdag emberre (talán rokonra), aki a lány elmondása alapján valóban helyes szándékkal, valóban csupán szállást kér éjszakára. Lábán némileg kapzsi ember lévén, a drága ékszerek láttán, kissé vérszemet kap. Nem egészen biztos benne, hogy a testvérbátyi kötelességeknek megfelelően a húgát kell védelmeznie egy arcátlan próbálkozástól; vagy egy kis haszon reményében vendégül láthat egy gazdag embert.

"És monda: Jőjj be Istennek áldott embere; mit állasz ide kinn? Holott én elkészítettem a házat, és a tevéknek is van hely."

(1Móz 24: 31)

Lábán kisiet a szolga eleibe; s meglátván rögtön eszébe veszi annak és kíséretének megjelenéséről, hogy rokonainak az öltözködési módján látja őket. Még azt sem tudja, hogy a csoport vezetője szolga-e, azonnal főúri invitálásban részesíti. Itt is kitűnik tehát, hogy nem közönséges szolgát látunk lelki szemeink előtt, hanem egy urat. (Bár egy egészséges emberi társadalomban mindenki szolgája valakinek, az alatta lévők számára viszont úr.) csakhogy Lábán a szolga urának rokona; mégis úgy bánik vele, mint egyenrangúval. Ezzel természetesen a rokonát is megtiszteli.

"Beméne azért a férfiú a házhoz, ő, pedig lenyergelé a tevéket, és ada a tevéknek szalmát és abrakot; és vizet az ő lábai megmosására és az emberek lábainak, kik ő vele valának."

(1Móz 24: 32)

Lábán tehát igen nyájas ember, nagy tisztességet tesz vendégeivel. Ellátja az állataikat, és vizet tölt minden vendég szolga lábára. Ez egy igen magas foka a vendég iránti nagyrabecsülésnek. Hisz a házaknál a víz nagy kincs, viszont a hosszú út fáradalmait és porát így lehet a leghatékonyabban enyhíteni.

"És enni valót tevének eleibe, de ő monda: Nem eszem, míg el nem mondom az én beszédemet. És szóla: Mondd el."

(1Móz 24: 33)

Az érkező szolga nagyra értékeli a vele (s rajta keresztül természetesen az urával) szemben tanúsított nagy fokú udvariasságot, és a ki nem érdemelt kedvességet; viszonozni igyekszik azt. Vagyis nem veszi természetesnek, magától értetődőnek azt, hogy így bánnak vele, hanem mielőbb szeretné ő is kielégíteni vendéglátói kíváncsiságát – még ha azok udvariasságból nem is tolakodnak azonnal elő a kérdéseikkel. Ezt általában evés után, esetleg közben szokták, ha a vendég csillapítja éhségét, megnyílik. E szolga azonban elémegy a dolgoknak, tapasztalván, hogy őt rangon alul milyen magasra emelték. Úgy tűnik, diplomáciai készségét volt honnan megtanulnia: gazdájától, Ábrahámtól.

"Monda azért: Én az Ábrahám szolgája vagyok. Az Úr, pedig igen megáldotta az én uramat, úgy hogy nagygyá lett: mert adott néki juhokat, barmokat, ezüstöt, aranyat, szolgákat, szolgálóleányokat, tevéket, szamarakat."

(1Móz 24: 34, 35)

Ebből a beszédből egy fontos dolgot tanulhatunk meg. A kommunikáció magas fokát. A szolga előbb bemutatkozik, bemutatja gazdáját; később rátér megbízatására, majd beszámol arról, hogy abból eddig mit végzett. Nem kell belőle harapófogóval kiszedni a részleteket. Nem hagyja bizonytalanságban hallgatóit: lát a kérdő szemükkel is. Nem valószínű, hogy a diplomáciai kommunikációnak ennél magasabb fokával találkozhatnánk bármely egyetemi szakkiadványban. Valójában erre (illetve az ilyen színvonalú mintákra) építik a kommunikáció alaplépéseit: bemutatkozás, bevezetés, a tárgy bemutatása, a tárgy felkínálása, befejezés. Mindazonáltal mindennek a modern megvalósítása messze mögötte marad attól, amit a Biblia több helyen is tanít erről. De figyeljük csak tovább, hogyan is tanít bennünket!

"És Sára az én uramnak felesége fiat szűlt az én uramnak, az ő vénségében, és annak adá mindenét, a mije van."

(1Móz 24: 36)

Ez volt tehát a bevezető – ha a modern szisztémát követjük. Kezdődik a tárgy bemutatása.

"Engem, pedig megesküdtetett az én uram, mondván: Ne végy feleséget az én fiamnak a Kananeusok leányai közűl, a kiknek földjén én lakom. Hanem menj el az én atyámnak házához, és az én rokonságom közé, hogy onnan végy feleséget az én fiamnak. Mikor, pedig azt mondám az én uramnak: Hátha nem akarna velem az a leányzó eljőni? Monda nékem: Az Úr, a kinek én színe előtt jártam, elbocsátja az ő angyalát teveled, és szerencséssé teszi a te útadat, hogy feleséget vehess az én fiamnak az én nemzetségem közűl, és az én atyám házából. Csak akkor leszesz fölmentve esketésem alól, ha elmenéndesz az én nemzetségem közé; és ha nem adják oda: ment leszesz az én esketésem alól."

(1Móz 24: 37- 41)

A tárgy, amit bemutat, a cél, amiért érkezett: leánykérés. Felvázolja tehát Lábán házanépe számára mindazokat a körülményeket, melyek Ábrahámot ilyen döntésre késztették, hogy szolgáját ideküldje háztűznézőbe, leánykérőbe. De a tárgy bemutatását még tovább fűzi; a hallgatóság érdeklődését a csúcspontig csigázza. Lássuk, csak!

"Mikor ma a forráshoz érkezém, mondék: Uram, én uramnak, Ábrahámnak Istene, vajha szerencséssé tennéd az én útamat, melyen járok: ímé én e forrás mellett állok; és legyen, hogy az a hajadon, a ki kijön vizet meríteni, s a kinek azt mondom: Adj innom nékem egy kevés vizet a te vedredből. És az ezt mondja nékem: Te is igyál, és a te tevéidnek is merítek; az legyen a feleség, a kit az Úr az én uram fiának rendelt."

(1Móz 24: 42- 44)

Csordultig fokozza beszámolóját, hangot ad hitének is, hogy ezzel is megnyerje hasonló hitű, gondolkodó hallgatóit. Egyben alapmagyarázatul szolgál a majdani csúcspontban említendő döntéséről, jövetele tulajdonképpeni értelméről, annak megszemélyesítéséről.
Tehát nézzük a szellemi orgazmust!

"Én még el sem végeztem vala az én szívemben a beszédet, és ímé kijő vala Rebeka, vedrével a vállán, és leméne a forrásra és meríte, én, pedig mondék néki: Adj innom, kérlek. Ő, pedig sietett és leereszté az ő vedrét és monda: Igyál, sőt a te tevéidnek is inni adok; és én ivám, s a tevéknek is inni ada."

(1Móz 24: 45, 46)

Íme a csúcs! Beszédjének csúcspontja. A hallgatóság földbegyökerezett lábbal figyeli ezt az isteni döntést. Boldog megdöbbenéssel veszik tudomásul, hogy micsoda nagyszerű lány Rebeka – jóllehet, korábban is áldott jó teremésnek tartották. De mist egy idegen szájából; sőt rajta keresztül magától az Istentől hallják ugyanezt. Olyannyira rátekintett az Úr Rebeka kiváló tulajdonságaira, hogy isteni tervének is részévé kívánja tenni, s egy jóhírű, gazdag rokonhoz kívánja feleségül adni. Lábán háza Sugárzik a boldogságtól. De most élvezzük még ki a hallottakat, hogy ne csak egy pillanatig tartson a csoda!

"És megkérdezém őt és mondék: Ki leánya vagy? Ő, pedig felele: Bethuélnek, a Nákhor fiának leánya vagyok, a kit Milkha szűlt vala őnéki. Ekkor a függőt orrába, és e pereczeket karjaira tevém. Meghajtván azért magamat, imádám az Urat, és áldám az Urat, az én uramnak Ábrahámnak Istenét, ki engem igaz úton vezérelt, hogy az én uram atyjafiának leányát vegyem az ő fiának feleségűl."

(1Móz 24: 47, 48)

A csúcspont levezetőjében tehát pontosítja, beazonosítja küldetése célját, s annak személyét (tárgyát), mintegy kerek-perec közölve hallgatóival, hogy ő miért is van itt. A tárgy pontos közlése (felajánlása) még nem ért véget. Ez azonban áthajlik a beszéd befejezésébe: mesterien fűzve rövidre azt, ami valójában már csak kommunikációs udvariassági formula; mégis egy igazi beszédben nagyon fontos része annak.

"Most azért, ha szeretettel és hűséggel akartok lenni az én uramhoz, mondjátok meg; ha pedig nem, adjátok tudtomra, hogy én vagy jobbra, vagy balra forduljak."

(1Móz 24: 49)

Íme a befejező mondat, ami egyben a boldog feszültséggel telt beszéd feloldása; de a sürgető reagálás kikövetelése is. A beszéd természetesen nem azért hangzott el, hogy ki tudja, meddig üljenek, és gondolkozzanak a ház urai, hanem mert a helyzet sürgető megoldásért kiált. Csodálatos lehetőség nyílik meg a család, de főleg Rebeka előtt. Az Istennek terve van vele. Meg kívánja jutalmazni eddigi jóságáért. Valójában Rebeka nem is tudja, hova is fogja őt és a leszármazottait vezetni. De ha továbbra is ezen az isteni úton jár, biztos, hogy élete végéi boldogságban lesz része. Biztos, hogy e gondolattól a kis szíve majd kiugrik a helyéről; de gondosan meg kell várnia a ház férfitagjainak, s főleg az atyjának a döntését. (Napjainkban ilyenről szó sem lehet, a leánygyermek semmilyen tiszteletet nem érez otthona férfitagjai iránt; biztos, hogy rögtön belekotyogna – hivatkozna az 'én életem, én döntésem' helytelen elméletére.) nem így Rebeka.

"És felele Lábán és Bethuél, és mondának: Az Úrtól van e dolog: Nem mondhatunk neked sem jót, sem rosszat. Ímé előtted van Rebeka, vegyed, menj el; és legyen felesége a te urad fiának, a mint az Úr elvégezte."

(1Móz 24: 50, 51)

Tökéletes felelet. A tökéletes Isten már eldöntötte a kérdést. Mi, porszemek már csak annyit tehetünk, hogy elrendezzük a kivitelezés körülményeit, ami rajtunk áll. Ha szembehelyezkedünk az isteni döntéssel, annak szomorú ára van – ezt már bizonyította a történelem. Az atya, s vele egyetértésben a fitestvér a legfontosabb szót már kimondták. Ők hiszik, tisztelik, és félik a Mindenható szavát; eszük ágában sincs megkérdőjelezni azt – annál is inkább, mert számukra csodálatos döntés született.
De figyeljük a történetet tovább! Kiderül belőle, hogy az Isten és az atya iránti engedetlenség csírája már itt is fellelhető. Nem mindenki számára ilyen egyértelmű ez a döntés.

"És lőn, amint hallja vala az Ábrahám szolgája azoknak beszédét, meghajtá magát a földig az Úr előtt. És hoza elő a szolga ezüst edényeket és arany edényeket és ruhákat, és adá azokat Rebekának: drága ajándékokat ada az ő bátyjának is és az ő anyjának."

(1Móz 24: 52, 53)

Ábrahám szolgája meghallván a kegyes és helyes döntést: az isteni szót érzi ki mindebből. Ezért ennek az érzésnek megfelelően földig hajol – nem az emberek, hanem – a lelkében megjelenő Isten előtt. Természetesen tudatában van annak is, hogy ezek a szavak kinek a száján át jutottak el hozzá. Így a következő – de csakis a következő! – lépésként őket is elárasztja elismerése és nagyrabecsülése biztos emberi jeleivel: arannyal, ezüsttel, drágaságokkal. Micsoda újabb jele a nagyszerű diplomáciának! Ki-ki a saját érdeklődésének megfelelő drága ajándékban részesül. Ezzel többek között ura fényét is emeli, s megbízhatóságát is megszilárdítja rokonai szemében.

"Evének azután és ivának, ő és a férfiak, a kik ő vele valának, és ott hálának. Mikor, pedig felkelének reggel, monda: Bocsássatok el engem az én uramhoz."

(1Móz 24: 54)

Ábrahám szolgája úgy véli, hogy célja elérése csúcsán már túl van; csupán haza kell utaznia a leánnyal. Nyugodtan vacsorál, majd megpihen a legényeivel a házban. Reggel útra készül. Kéri a lányt. Bár nyíltan nem így fejezi ki, de tisztában van az emberi gyarlóságokkal – fő tekintettel a kapzsiságra, és a hitetlenség csírájának bármikori felbukkanására. Nem csalódik. Még egy problémával meg kell küzdenie: az említett tökéletlenségek elkövetkező megnyilvánulásaival.

"Monda, pedig a leány bátyja és anyja: Maradjon velünk a leány még vagy tíz napig, azután menjen el."

(1Móz 24: 55)

Előbújt tehát a kisördög. Figyeljük csak, honnan is! Az anya, az asszony az ismét, aki érzelmeire – ékszerekkel felturbózott érzelmeire – próbál hagyatkozni. Hangot ad erről azon fiának is, akit nem éppen a legbecsületesebb felnőttként fogunk a későbbiekben megismerni. Nem kell neki sokat magyarázni, hogy ebből az Ábrahámból akár még több aranyat is ki lehetne préselni, ha okosan forgatjuk a nyelvünket. Hiszen a lány távozása már eldöntött tény. A szolga ismét csak kitűnő diplomáciai készségéről ad tanúbizonyságot. Szerencsére határozottságban sincs hiány.

"A szolga, pedig monda nékik: Ne késleljetek meg engem, holott az Úr szerencséssé tette az én útamat; bocsássatok el azért engem, hogy menjek az én uramhoz."

(1Móz 24: 56)

A szolga nincs abban a helyzetben, hogy alkuba bocsátkozzék egy már eldöntött dolgot illetően. Az ő célja, hogy urát megörvendeztetve igyekezzék mihamarább elvégezni a rárótt feladatot. Nincs vesztegetni való ideje. Másfelől viszont éleslátása biztosítja számára, hogy átlásson a mohó asszony és a sima szájú testvérbáty mesterkedésén. Egyenlőre még nem is hagynak fel vele. Még nem tudják, hogy ez a szolga sokkal szilárdabb, eltökéltebb.

"Mondának akkor: Hívjuk elő a leányt, és kérdjük meg őt. Szólíták azért Rebekát, és mondának néki: Akarsz-é elmenni e férfiúval? És monda: Elmegyek."

(1Móz 24: 57, 58)

Hála Istennek, mesterkedésük udvariassági formulává degradálódott. Ők természetes arra számítottak, hogy a leány majd habozni fog; s ők akkor majd 'alábeszélnek neki' úgy, hogy az az ő tudtán kívül is az ő mesterkedésüket támogassa. Talán nem is számoltak azzal, hogy Rebeka olyan határozott. Az öreg szolga és saját fülük hallatára kijelentette: "elmegyek". Ez így volt rendjén. A szolgának így nem kellett további fölösleges szócsatát vívnia azok hátsó szándéka miatt, ami előbb-utóbb bizonyos távolságtartásra sarkallta volna őket, s talán aláásta volna a távoli rokonok egyébként jó kapcsolatát – még ha azt nem is sűrűn ápolták.

"Elbocsáták azért Rebekát, az ő húgokat, és az ő dajkáját, és az Ábrahám szolgáját, és az ő embereit. És megáldák Rebekát, és mondák néki: Te mi húgunk! Szaporodjál ezerszer való ezerig. És bírja a te magod az ő ellenségeinek kapuját."

(1Móz 24: 59, 60)

Végre eltakarodtak a felhők, kitisztult a beszélgetés ege. Felkészítették a leányt az útra, s az azt követőkre. Megáldották őt. Akaratukon kívül is olyan tiszta és fenséges áldással bocsátották el őt, hogy ezt méltán származtathatjuk a Teremtőtől. Igen, ez isteni áldás, és egy csodálatos jövendölés is.

"És felkele Rebeka és az ő szolgálóleányai, és felűlének a tevékre, s követék azt a férfiút. Így vevé a szolga Rebekát, és elméne."

(1Móz 24: 61)

A szolga most már valóban túl van a feladata teljesítésének nehezén. Csupán a hazautazás fáradalma várja újra. Mezopotámiából vissza kell térnie a Jordán közelében fekvő Hebronig. Több napig tartó hosszú út; egy ilyen leánynak és női kíséretének talán kimerítő is, de Ábrahám javai lehetővé teszik, hogy gond nélkül átporoszkáljanak a sivatagon, és a zöldellő mezőkön.

"Izsák, pedig visszajő vala a Lakhai Rói forrástól; és lakik vala a déli tartományban."

(1Móz 24: 62)

Izsák már negyven éves, így természetesen nem az atyjával él. Persze az atyja által megalapozott gazdasági birodalmat vezeti az atyai háztól némileg délebbre. Az öreg szolga nem is Ábrahámhoz tér vissza, hanem Izsák sátra felé tart.

"És kiméne Izsák este felé elmélkedni a mezőre, és felemelé szemeit és látá, hogy ímé tevék jőnek. Rebeka is felemelé szemeit s meglátá Izsákot, és leszálla a tevéről. És monda a szolgának: Kicsoda az a férfiú, a ki a mezőn előnkbe jő? A szolga, pedig monda: Az én uram ő. Akkor fogta a fátyolt és elfedezé magát."

(1Móz 24: 63- 65)

Mint minden jóérzésű embernek; Izsáknak is szüksége van arra a napi munka után, hogy csöndben, nyugalomban elgondolkodjék az Isten és a világ dolgain. Hozzátegye ehhez mindazt, amit napközben tapasztalt, hogy így egyre tisztább és nyíltabb gondolkodásmódot alakítson ki az élete további része számára. Erre mondja a mondás: jó pap holtig tanul.
Épp ilyen elmélkedés közepette érkezik lakóhelye felé az arát hozó kis karaván. Elébük igyekszik, hogy méltóképpen üdvözölje, fogadja őket. Annál inkább, mert a késői napszakra való tekintettel kötelességének érzi, hogy őket estére házánál jóllássa, s pihenésre szólítsa fel. Akkoriban ez így volt természetes.
Rebeka is látja, hogy elibük jő valaki. Nyilván hasonlóan gondolkodik, mint a férfiú, ezért tiszteletét kinyilvánítandó, leszáll a tevéről, hogy gyalogszerrel járuljon elébe. Viszont miután megtudja, hogy nőtlen férfiú, sőt az ő vőlegénye, szemérmessége, és szűz állapota jeléül lefátyolozza az arcát. Ha ezek az apró szokások még ma is érvényben lennének, nem süllyednénk ilyen mélyre az erkölcs mocsarába.

"Elbeszélé azután a szolga Izsáknak mindazokat a dolgokat, a melyeket cselekedett vala."

(1Móz 24: 66)

Van miről beszámolnia: az atyja parancsáról, esketéséről, (amelyekről persze nyilván ő is értesült már), útjáról, az angyali vezetésről, a lány kiváló tulajdonságairól, Lábán házának iránta megnyilvánuló tiszteletéről, s visszaútjáról.

"Izsák, pedig bevivé Rebekát Sárának az ő anyjának sátorába. És elvevé Rebekát és lőn néki felesége és szereté őt. S megvigasztalódék Izsák az ő anyja halála után."

(1Móz 24: 67)

Izsák ezek után annak rendje és módja szerint közelebbről is megismeri aráját, akit feleségül vesz. A lány szerelme elfeledteti vele az anyja halála miatti fájdalmát; mintegy betölti azt az űrt, amit ő hagyott. Ha képes volt a férfival ezt tenni, akkor nyilván nagy hatalma lehetett a szerelmének. Kiváló tulajdonságai minden téren megelégedésére voltak Izsáknak. Ma kevés olyan nő van, aki tartósan képes minderre.